Életem!

Szerencsére a legutolsó veszekedésünk óta rengeteg minden változott. Őszinte leszek, mostanság nagyon nem tudok megnyílni előtted. Nem tudom szemtől szemben elmondani,hogy mi bánt, hogy mi zavar. Leginkább azért van ez, mert tudom, hogy mi történt a barátainkkal, és megkockáztatni sem akarom azt. Bizalom hiány, ugye? Te is ezt mondtad még...

Eddig tartott, mire ki merem mondani, hogy valóban az. És hihetetlenül sajnálom. Viszont ez a hétvége, amit sikerült együtt töltenünk megváltoztatta a gondolkodásmódomat. Nem azt mondom, hogy minden elfelejtve, hiszen te sem tudod mindazt a rengeteg mindent, amit hozzád vágtam. Pedig talán tényleg csak erre volna szükségünk: egy tiszta lapra. Amit képtelenek vagyunk, hiszen egyikünk sem úgy van összerakva, hogy erre képes legyen.

Annyit sírtam a karjaidban ebben a másfél napban, mint eddig még talán soha. Talán pont erre volt szükség. Neked azért jelentett sokat, mert végre elmondtam, min kellene változtatnunk, hogy mi az, ami bánt, én pedig... Nem tudom megmagyarázni. Egyszerűen csak a tudat, hogy te is változtatni akarsz, hogy ott vagy, hogy simogass, hogy ha szomorú vagyok... Nagyon sokat jelent nekem. És azt hiszem tegnap este, amikor mindketten fáradtak voltunk már a Debreceni út után és te kivittél a vasútállomásra és az autóban beszélgettünk... Talán ez volt az az alkalom, amikor már sokadjára újra belédszerelmesedtem.

Nem akarok neked rosszat azzal, hogy a családoddal vagy a barátaiddal miattam ne legyen jó a kapcsolatod, de mégis képtelen vagyok arra, hogy elhagyjalak. Egyszerűen nem tudom megfogalmazni máshogy, bármennyire is klisés ez... Olyannak érzem magunkat, mint egy kirakós darabjai, akik ketten alkotnak egy teljes egészet. Vannak álmaink. Álmaink, amik a másik nélkül nem teljesednének be.
Emlékszel arra, mikor tegnap este, immár a saját ágyunkban arról beszélgettünk, hogy voltál Disneylandben, és hogy egyszer mindenképp elmegyünk? Az első közös szüretből. Csak mi ketten. De nem csak Disneylandbe, hanem mindenhová elmegyünk, ami útba esik. Mindenhova, ahova el szeretnénk jutni.

Lehet, hogy furán hangzik, nem tudom, te mennyire gondolod az ilyeneket komolyan, de én nagyon. Bármit is hozzon majd a jövő, bárhogy is legyen... Úgy érzem, hogy bármi is történjen, mi mindig ott leszünk a másiknak. Tényleg nem tudom elmagyarázni ezt, egyszerűen csak... Tudom. Érzem, hogy ott van közöttünk az a mindent összetartó piros fonál. Nem véletlenül találkoztunk a gimiben. Nem véletlenül ültél mellém 10.-ben. Nem véletlen, hogy először az egyik barátnőmet szemelted ki magadnak - vagy kiszemelted egyáltalán? Biztos az volt a cél?

Pénteken este, amikor csak feküdtünk egymás mellett  és beszélgettünk apró dolgokról. Kik voltak az osztálytársaid, első élményekről... Annyira bensőségesnek éreztem ezt az egészet. Nagyon sokat nevettünk, de annyira idilli volt ez az egész. És tudod, ez az ami igazán sokat jelenet - bármennyiszer is veszekszünk, bármennyire sok probléma is van, amit meg kell oldani, úgy gondolom, hogy az ilyen dolgokért megéri összetartani. Megéri sírni és megéri kiabálni. Mert semmi sem tökéletes.

Honey!

Mondtam neked a minap, hogy olvasok egy könyvet. Egyik este, amikor nem tudtam aludni valami miatt (talán a veszekedésünk, bár nem vagyok benne teljesen biztos, mert utána felhívtál és sikerült megbeszélnünk a dolgokat), ezért egészen reggel hatig olvastam.

Tudod, hogy láttam már nem egyszer a Titkot és egyszer még a könyvet is elolvastam. Már akkor nagy hatással volt rám, főleg tizenegyedik év elejétől volt nagyon feltűnő. Szerintem akkor volt az, hogy belém szerettél. Megértem, akkoriban teljesen más voltam, sosem volt egy negatív gondolatom sem, mindig kimondtam, amit gondoltam, sokan kedveltek. Legalábbis akkor még ezt mondták.

Egy jó ideje megváltoztam, nagyon nem az az értékrendem már, amit akkor követtem. Nem arra megyek, hogy sok barátom legyen, hogy soha ne legyek egyedül. Persze most is gyűlölöm, ha egy--egy szünetben egyedül kellett ülnöm a helyemen, de kezdtem megszokni, és valahogy azt is, hogy nincsenek sokan a baráti listámon. Talán csak négy-öt ember, de ők olyanok is. Sosem értetted, hogy ez nekem miért jó igy, de elfogadtad, Ahogy azt is, hogy az olyan emberekkel, akikről tudtam, hogy nem feltétlenül olyan emberek, akikkel én szívesen tölteném az időmet, nem is beszéltem.

Mindenesetre, ebből az egészből csupán annyit szerettem volna kihozni, hogy tudod, hogy mennyire sokat szoktam gondolkozni. Nem is feltétlen világmegváltó elméleteket gyártok a csillámpónikról, bár be kell ismernem, azokat is elég sűrűn piacra dobok, de őszintén szólva örülök is neki, mert így legalább egy kicsit meg tudom nevettetni az embereket - köztük téged is. Ugyanakkor sokkal inkább olyasmiken gondolkozom, hogy milyen is lehet, mikor egy nyári éjszakán kiülünk a borospincétek tetejére és nézzük a csillagokat, közben pedig kellemes meleg szellő lengedezik. Meglátunk egy hullócsillagot, kívánunk, majd mikor megpuszillak, azt mondod, teljesült a kívánságod. Hiszen ott vagyok melletted.

Lehet, hogy gyerekes mindez, de én sosem tagadtam, hogy legbelül gyerek vagyok. És nem szeretnék soha felnőni. Nem gondolom, hogy ez az egész emberi élet nekem lenne kitalálva. Nagyon... különcnek érzem magam. Egyetlen társaságba sem tudok igazán beletartozni, a baráti társaságom is furcsán kettős - van olyan, aki tőlem is szótlanabb, és olyan is, aki a társaság közepe. Az egyedüli, aki tud nekem segíteni, ha elmegyek egy társaságba, az te vagy. Neked hála olyan dolgokat megismerek magammal kapcsolatban, amire sosem gondoltam volna. Mindenben segítesz nekem, olykor pedig elfelejtem mindezt, és hálátlanul viselkedem. Sajnálom.
A regényre visszatérve... AA főszereplő is valami hasonló álomvilágban él, mint én. Egy burokban. Van viszont egy srác, aki azt mondja neki, hogy egyszerűen csak fél a valós dolgoktól, nem tud élni, nem tudja az álmait valóra váltani, mert megfelel neki az, hogy csak gondolkozik azokról a fiúkról, akik tetszenek neki.

Elgondolkoztatott mindez. Tudod, olykor úgy érzem, sokkal boldogabb voltam, mikor még nem voltunk együtt. Ne érts félre, kérlek. Akkor is nagyon szerettelek, ahogy most is, és szerettem együtt lenni veled. Viszont azok az idők, amikor csak beszélgettünk, olykor megöleltelek, mert attól ugyebár tartottam, mit fogsz hozzá szólni, nos... Valahogy sokkal valóságosabb volt mindaz, mint ami most van köztünk. Az, ami a kapcsolatunk elején volt, hogy próbáltál rábírni minden apróságra... Nem is tudom, miért. Nem értem magamat, de az valahogy tényleg olyan volt, mint ha egy álom vált volna valóra. Persze az, hogy együtt vagyunk már egy jó ideje ugyan úgy fontos és álomba illó. Csak egyszerűen úgy érzem, mindketten hozzászoktunk a másikhoz. Nincs az, hogy értékelni tudjuk azt az időt, amit együtt töltünk. Talán most, hogy szünet van és nem találkozunk... Ez talán segíthet. Szeretném, ha újra visszatalálnánk egymáshoz. Nem tudom, hogyan, de mindenképpen igyekezni fogok. Megtenni mindent annak érdekében, hogy újra belém szeress úgy igazán.

Drágám!

Úgy látszik a minden napos írás nem jött össze. No de sebaj, számítottam rá, hogy valahogy ezt sem fogom tudni betartani, mint ahogy oly sok más ígéretet sem, amit neked tettem.

Tudod, úgy december óta nagyon furán érzem magam. Biztosan észrevetted te is, hiszen megannyiszor megjegyezted, talán kicsit vissza kellene vennem a hisztijeimból. Egészen eddig azt hittem, hogy igazad van, megígértem neked, hogy úgy lesz, megpróbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy ne gondolj egy kiállhatatlan személynek.

Az utóbbi pár napban rengeteget veszekedtünk. Azt hiszem, ez leginkább annak köszönhető, hogy végre rájöttem, hogy egészen eddig csak el akartam tusolni azt, amit gondolok, úgy voltam vele, bizonyára igazad van, csak feleslegesen akadok ki minden apróságon. Most viszont úgy gondolom, hogy mindketten hibásak vagyunk. Eleinte nem foglalkoztam azzal, hogy voltak kisebb gondjaink, mert kinek nincsenek? A nagyokat viszont mikor megemlítettem sosem kaptam rá értelmes választ, mindegyik ilyen beszélgetésnek az lett a vége, hogy a másik a hibás.

Ezért van az, hogy most már minden apróságra ugrom. Egyszerűen nem tudok mit tenni, elértem a határaimat. Folyamatosan azt mondogatod nekem, hogy nem szeretlek már. Azt hiszem pont ez a hely a bizonyíték rá, hogy valójában mennyire is szeretlek téged és szeretni is foglak, bármit teszel. Én viszont már kezdek kételkedni benned. Bizonyára, ha az okaimat bárkinek is elmondanám, csak azt mondanák rá, hogy picsogok. Elvégre, valóban hihetetlenül mütyür kis dolgok miatt tudok a plafonon járni.

Nem tudom, hogy mit tegyek. Jobban mondva, tudom, hogy mit kellene tennem, mi lenne az a megoldás, ami segítene, de képtelen vagyok rá. Már az óta ez jár a fejemben, mióta a legjobb barátnőmnek akarva-akaratlan megemlítetted. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor megtudtam. És főleg nem, amikor te mondtad el nekem, hogy mi is történt. Ennyire könnyen veszed az egészet? Ennyire nem számit neked az az elmúlt egy év, amit együtt töltöttünk? Folyamatosan azt mondod, hogy mennyire szeretsz és hogy képtelen lennél nélkülem élni - közben mégis ilyeneket mondasz és teszel.

Egyszerűen nem tudlak követni már. Ha egy évvel ezelőtt megkérdeznek arról, hogy mennyire ismerlek azt mondom, hogy természetesen én vagyok az az ember, aki a legtöbbet tudja rólad, aki minden apró titkod ismerője. Az az ember vagyok számodra, akinek mindent elmondasz. És hogy mit gondolok most? Magam sem tudom már. Persze, az idő miatt, amit eddig együtt töltöttünk kezdünk nagyon hasonlóan csinálni dolgokat. Ettől függetlenül a bizalmam valahogy megtört. Képtelen vagyok elhinni neked mindent. Nem tudom, hogy mi az, amit valóban úgy is gondolsz, ahogy nekem azt elmondod. Nem tudom, mik a titkaid.

Szörnyen sajnálom, hogy még csak most szedtem össze magam eléggé ahhoz, hogy végre felfogjam, hogy mi is folyik itt. Nem tudom, mi volt velem az utóbbi időben, mindenesetre nem voltam magamnál, nem volt kedvem semmihez. Gondolom ez az oka annak, hogy ennyire eltávolodtál tőlem. Hogy már nem érek annyit neked mint értem egykoron. Nem tudom, mit tehetnék. Nem tudom, hogy tudnám rendbe hozni.

A szünetnek köszönhetően még kevesebbet találkozunk. Amíg iskola volt legalább nap mint nap láthattalak, most viszont... Még csak meg sem említetted, hogy akarsz velem találkozni. És őszintén szólva a legvalószínűbb, hogy jövő hét péntekig nem is fogunk, akkor is csak azért, hogy elmenjünk négyesben egy rendezvényre. Félre ne értsd, várom azt is nagyon. De úgy hiszem, volna mit megbeszélni, volna mit tenni az ellen, hogy még rosszabb legyen a kapcsolatunk. De rajtad azt veszem észre, hogy kisebb gondod is nagyobb ennél, én pedig egyszerűen képtelen vagyok bármit is tenni, vagy éppen kiállni magamért. Tudom, hogy szánalmas, amit csinálok, szánalmas hogy nem ismerlek annyira, hogy tudjam, hogyan szerezzelek vissza.

Nem tudom, mi tévő legyek.

A mosolyod a szivárványom. A nevetésed az otthonom, az érintésed a mennyországom.

Kedvesem!

Egy éve már. Elvesztegetett időnek érzem, hiszen egészen eddig még csak meg sem fordult a fejemben, hogy írhatnék neked. Hogy minden egyes veled kapcsolatos gondolatomat papírra vethetném. Remélem nem haragszol azért, mert itt, és nem egy hosszadalmas levélben mondom el, hogy mit érzek irántad. Tudom, sokkal személyesebb volna, én mégis úgy gondolom, tudja csak meg, aki erre téved, mennyire boldog vagyok, hogy megtaláltalak. Hogy az enyém vagy.

Nem szeretném az utóbbi, kicsivel több, mint egy évet összefoglalni, leginkább azért, mert képtelen volnék rá. Eltelt, gyorsabban, mint gondoltam, rengeteg olyan dologgal, melyekre mindig is szívesen gondolok majd vissza. Boldogan mesélem majd a gyermekeinknek, az unokáinknak. Lehet felelőtlenség ilyesmit mondani, hiszen ki tudja, mi lesz még 10-15 vagy több év múlva? Valószínűleg senki, én mégis meg merem kockáztatni, hogy mi még akkor is ugyan úgy boldogítani fogjuk egymást, mint eddig.

Olyan dolog ez, amit nem vagyunk képesek elmagyarázni. Ha valaha bárki is érzett ilyesmit, az tudja, milyen. Tudja milyen, mikor érzi, hogy az az ember, aki mellett van, neki rendeltetett. Azért születtek meg, hogy egymást tökéletesen kiegészítsék, segítsék egymást ott, ahol tudják. Persze, olykor vannak problémák, de hol és melyik kapcsolatban nincsenek? Ilyenek vagyunk mi - nincs olyan, hogy minden rendben, ha pedig mégis, keressük a problémát, mert nem tudunk nyugton ülni a fenekünkön. A minap olvastam, hogy a párkapcsolat azért jó, hogy együtt oldjuk meg a problémákat – azokat a problémákat, melyek kapcsolat nélkül nem is léteznének. Való igaz, de én úgy hiszem, fontosabb az, hogy te mellettem legyél, mint hogy ne azon aggódjak, történt-e veled valami, mikor éppen nem tud, mit csinálsz.

Ma érettségiztünk magyarból. Tegnap este gondoltam ki (mivel mi más dolgom lett volna hajnali kettőkor, ha nem azon gondolkozni, mi legyen ennek a blognak a címe), hogy írni fogok neked. Minden nap. Nem tudom még, mit, lehet, csak megosztom veled az aznapi gondolataimat, vagy csak egy számomra kedves, aznapra találó idézetet, képet. Nem feltétlenül lesz mindig hosszú a mondandóm. Sőt, merem állítani a legtöbb irománynak értelme sem nagyon lesz, de mégis úgy gondolom, hogy elég fontos vagy ahhoz, hogy megtegyem ezt. Hogy leírjam a mi történetünket. Hogy megmutassam mindenkinek azt, hogy igenis létezik még szerelem,  csak meg kell találni azt az embert, aki valóban a párod, a támaszod, a kedvesed lehet.

Tudom, mit mondasz most: ennél összeszedetlenebbre nem is sikerülhetett volna ez az első levél. Tudom, hogy tehetnék azért, hogy jobb legyen, de nem fogok változtatni rajta. Azt szeretném, ha azt kapnád, amit először gondolok. Egy nyers, nem túl frappánsan megfogalmazott katyvaszt. Egy olyan dolgot, ami a fejemben kavarog minden pillanatban. Ugyanis képtelen vagyok rajtad kívül másra huzamosabb ideig figyelmet fordítani. Miért is gondolnék? Te vagy az életem.