2016.05.12. 14:29, Limonadee
Honey!
Mondtam neked a minap, hogy olvasok egy könyvet. Egyik este, amikor nem tudtam aludni valami miatt (talán a veszekedésünk, bár nem vagyok benne teljesen biztos, mert utána felhívtál és sikerült megbeszélnünk a dolgokat), ezért egészen reggel hatig olvastam.
Tudod, hogy láttam már nem egyszer a Titkot és egyszer még a könyvet is elolvastam. Már akkor nagy hatással volt rám, főleg tizenegyedik év elejétől volt nagyon feltűnő. Szerintem akkor volt az, hogy belém szerettél. Megértem, akkoriban teljesen más voltam, sosem volt egy negatív gondolatom sem, mindig kimondtam, amit gondoltam, sokan kedveltek. Legalábbis akkor még ezt mondták.
Egy jó ideje megváltoztam, nagyon nem az az értékrendem már, amit akkor követtem. Nem arra megyek, hogy sok barátom legyen, hogy soha ne legyek egyedül. Persze most is gyűlölöm, ha egy--egy szünetben egyedül kellett ülnöm a helyemen, de kezdtem megszokni, és valahogy azt is, hogy nincsenek sokan a baráti listámon. Talán csak négy-öt ember, de ők olyanok is. Sosem értetted, hogy ez nekem miért jó igy, de elfogadtad, Ahogy azt is, hogy az olyan emberekkel, akikről tudtam, hogy nem feltétlenül olyan emberek, akikkel én szívesen tölteném az időmet, nem is beszéltem.
Mindenesetre, ebből az egészből csupán annyit szerettem volna kihozni, hogy tudod, hogy mennyire sokat szoktam gondolkozni. Nem is feltétlen világmegváltó elméleteket gyártok a csillámpónikról, bár be kell ismernem, azokat is elég sűrűn piacra dobok, de őszintén szólva örülök is neki, mert így legalább egy kicsit meg tudom nevettetni az embereket - köztük téged is. Ugyanakkor sokkal inkább olyasmiken gondolkozom, hogy milyen is lehet, mikor egy nyári éjszakán kiülünk a borospincétek tetejére és nézzük a csillagokat, közben pedig kellemes meleg szellő lengedezik. Meglátunk egy hullócsillagot, kívánunk, majd mikor megpuszillak, azt mondod, teljesült a kívánságod. Hiszen ott vagyok melletted.
Lehet, hogy gyerekes mindez, de én sosem tagadtam, hogy legbelül gyerek vagyok. És nem szeretnék soha felnőni. Nem gondolom, hogy ez az egész emberi élet nekem lenne kitalálva. Nagyon... különcnek érzem magam. Egyetlen társaságba sem tudok igazán beletartozni, a baráti társaságom is furcsán kettős - van olyan, aki tőlem is szótlanabb, és olyan is, aki a társaság közepe. Az egyedüli, aki tud nekem segíteni, ha elmegyek egy társaságba, az te vagy. Neked hála olyan dolgokat megismerek magammal kapcsolatban, amire sosem gondoltam volna. Mindenben segítesz nekem, olykor pedig elfelejtem mindezt, és hálátlanul viselkedem. Sajnálom.
A regényre visszatérve... AA főszereplő is valami hasonló álomvilágban él, mint én. Egy burokban. Van viszont egy srác, aki azt mondja neki, hogy egyszerűen csak fél a valós dolgoktól, nem tud élni, nem tudja az álmait valóra váltani, mert megfelel neki az, hogy csak gondolkozik azokról a fiúkról, akik tetszenek neki.
Elgondolkoztatott mindez. Tudod, olykor úgy érzem, sokkal boldogabb voltam, mikor még nem voltunk együtt. Ne érts félre, kérlek. Akkor is nagyon szerettelek, ahogy most is, és szerettem együtt lenni veled. Viszont azok az idők, amikor csak beszélgettünk, olykor megöleltelek, mert attól ugyebár tartottam, mit fogsz hozzá szólni, nos... Valahogy sokkal valóságosabb volt mindaz, mint ami most van köztünk. Az, ami a kapcsolatunk elején volt, hogy próbáltál rábírni minden apróságra... Nem is tudom, miért. Nem értem magamat, de az valahogy tényleg olyan volt, mint ha egy álom vált volna valóra. Persze az, hogy együtt vagyunk már egy jó ideje ugyan úgy fontos és álomba illó. Csak egyszerűen úgy érzem, mindketten hozzászoktunk a másikhoz. Nincs az, hogy értékelni tudjuk azt az időt, amit együtt töltünk. Talán most, hogy szünet van és nem találkozunk... Ez talán segíthet. Szeretném, ha újra visszatalálnánk egymáshoz. Nem tudom, hogyan, de mindenképpen igyekezni fogok. Megtenni mindent annak érdekében, hogy újra belém szeress úgy igazán.