Kedvesem!

Egy éve már. Elvesztegetett időnek érzem, hiszen egészen eddig még csak meg sem fordult a fejemben, hogy írhatnék neked. Hogy minden egyes veled kapcsolatos gondolatomat papírra vethetném. Remélem nem haragszol azért, mert itt, és nem egy hosszadalmas levélben mondom el, hogy mit érzek irántad. Tudom, sokkal személyesebb volna, én mégis úgy gondolom, tudja csak meg, aki erre téved, mennyire boldog vagyok, hogy megtaláltalak. Hogy az enyém vagy.

Nem szeretném az utóbbi, kicsivel több, mint egy évet összefoglalni, leginkább azért, mert képtelen volnék rá. Eltelt, gyorsabban, mint gondoltam, rengeteg olyan dologgal, melyekre mindig is szívesen gondolok majd vissza. Boldogan mesélem majd a gyermekeinknek, az unokáinknak. Lehet felelőtlenség ilyesmit mondani, hiszen ki tudja, mi lesz még 10-15 vagy több év múlva? Valószínűleg senki, én mégis meg merem kockáztatni, hogy mi még akkor is ugyan úgy boldogítani fogjuk egymást, mint eddig.

Olyan dolog ez, amit nem vagyunk képesek elmagyarázni. Ha valaha bárki is érzett ilyesmit, az tudja, milyen. Tudja milyen, mikor érzi, hogy az az ember, aki mellett van, neki rendeltetett. Azért születtek meg, hogy egymást tökéletesen kiegészítsék, segítsék egymást ott, ahol tudják. Persze, olykor vannak problémák, de hol és melyik kapcsolatban nincsenek? Ilyenek vagyunk mi - nincs olyan, hogy minden rendben, ha pedig mégis, keressük a problémát, mert nem tudunk nyugton ülni a fenekünkön. A minap olvastam, hogy a párkapcsolat azért jó, hogy együtt oldjuk meg a problémákat – azokat a problémákat, melyek kapcsolat nélkül nem is léteznének. Való igaz, de én úgy hiszem, fontosabb az, hogy te mellettem legyél, mint hogy ne azon aggódjak, történt-e veled valami, mikor éppen nem tud, mit csinálsz.

Ma érettségiztünk magyarból. Tegnap este gondoltam ki (mivel mi más dolgom lett volna hajnali kettőkor, ha nem azon gondolkozni, mi legyen ennek a blognak a címe), hogy írni fogok neked. Minden nap. Nem tudom még, mit, lehet, csak megosztom veled az aznapi gondolataimat, vagy csak egy számomra kedves, aznapra találó idézetet, képet. Nem feltétlenül lesz mindig hosszú a mondandóm. Sőt, merem állítani a legtöbb irománynak értelme sem nagyon lesz, de mégis úgy gondolom, hogy elég fontos vagy ahhoz, hogy megtegyem ezt. Hogy leírjam a mi történetünket. Hogy megmutassam mindenkinek azt, hogy igenis létezik még szerelem,  csak meg kell találni azt az embert, aki valóban a párod, a támaszod, a kedvesed lehet.

Tudom, mit mondasz most: ennél összeszedetlenebbre nem is sikerülhetett volna ez az első levél. Tudom, hogy tehetnék azért, hogy jobb legyen, de nem fogok változtatni rajta. Azt szeretném, ha azt kapnád, amit először gondolok. Egy nyers, nem túl frappánsan megfogalmazott katyvaszt. Egy olyan dolgot, ami a fejemben kavarog minden pillanatban. Ugyanis képtelen vagyok rajtad kívül másra huzamosabb ideig figyelmet fordítani. Miért is gondolnék? Te vagy az életem.