2016.05.06. 19:56, Limonadee
Drágám!
Úgy látszik a minden napos írás nem jött össze. No de sebaj, számítottam rá, hogy valahogy ezt sem fogom tudni betartani, mint ahogy oly sok más ígéretet sem, amit neked tettem.
Tudod, úgy december óta nagyon furán érzem magam. Biztosan észrevetted te is, hiszen megannyiszor megjegyezted, talán kicsit vissza kellene vennem a hisztijeimból. Egészen eddig azt hittem, hogy igazad van, megígértem neked, hogy úgy lesz, megpróbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy ne gondolj egy kiállhatatlan személynek.
Az utóbbi pár napban rengeteget veszekedtünk. Azt hiszem, ez leginkább annak köszönhető, hogy végre rájöttem, hogy egészen eddig csak el akartam tusolni azt, amit gondolok, úgy voltam vele, bizonyára igazad van, csak feleslegesen akadok ki minden apróságon. Most viszont úgy gondolom, hogy mindketten hibásak vagyunk. Eleinte nem foglalkoztam azzal, hogy voltak kisebb gondjaink, mert kinek nincsenek? A nagyokat viszont mikor megemlítettem sosem kaptam rá értelmes választ, mindegyik ilyen beszélgetésnek az lett a vége, hogy a másik a hibás.
Ezért van az, hogy most már minden apróságra ugrom. Egyszerűen nem tudok mit tenni, elértem a határaimat. Folyamatosan azt mondogatod nekem, hogy nem szeretlek már. Azt hiszem pont ez a hely a bizonyíték rá, hogy valójában mennyire is szeretlek téged és szeretni is foglak, bármit teszel. Én viszont már kezdek kételkedni benned. Bizonyára, ha az okaimat bárkinek is elmondanám, csak azt mondanák rá, hogy picsogok. Elvégre, valóban hihetetlenül mütyür kis dolgok miatt tudok a plafonon járni.
Nem tudom, hogy mit tegyek. Jobban mondva, tudom, hogy mit kellene tennem, mi lenne az a megoldás, ami segítene, de képtelen vagyok rá. Már az óta ez jár a fejemben, mióta a legjobb barátnőmnek akarva-akaratlan megemlítetted. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor megtudtam. És főleg nem, amikor te mondtad el nekem, hogy mi is történt. Ennyire könnyen veszed az egészet? Ennyire nem számit neked az az elmúlt egy év, amit együtt töltöttünk? Folyamatosan azt mondod, hogy mennyire szeretsz és hogy képtelen lennél nélkülem élni - közben mégis ilyeneket mondasz és teszel.
Egyszerűen nem tudlak követni már. Ha egy évvel ezelőtt megkérdeznek arról, hogy mennyire ismerlek azt mondom, hogy természetesen én vagyok az az ember, aki a legtöbbet tudja rólad, aki minden apró titkod ismerője. Az az ember vagyok számodra, akinek mindent elmondasz. És hogy mit gondolok most? Magam sem tudom már. Persze, az idő miatt, amit eddig együtt töltöttünk kezdünk nagyon hasonlóan csinálni dolgokat. Ettől függetlenül a bizalmam valahogy megtört. Képtelen vagyok elhinni neked mindent. Nem tudom, hogy mi az, amit valóban úgy is gondolsz, ahogy nekem azt elmondod. Nem tudom, mik a titkaid.
Szörnyen sajnálom, hogy még csak most szedtem össze magam eléggé ahhoz, hogy végre felfogjam, hogy mi is folyik itt. Nem tudom, mi volt velem az utóbbi időben, mindenesetre nem voltam magamnál, nem volt kedvem semmihez. Gondolom ez az oka annak, hogy ennyire eltávolodtál tőlem. Hogy már nem érek annyit neked mint értem egykoron. Nem tudom, mit tehetnék. Nem tudom, hogy tudnám rendbe hozni.
A szünetnek köszönhetően még kevesebbet találkozunk. Amíg iskola volt legalább nap mint nap láthattalak, most viszont... Még csak meg sem említetted, hogy akarsz velem találkozni. És őszintén szólva a legvalószínűbb, hogy jövő hét péntekig nem is fogunk, akkor is csak azért, hogy elmenjünk négyesben egy rendezvényre. Félre ne értsd, várom azt is nagyon. De úgy hiszem, volna mit megbeszélni, volna mit tenni az ellen, hogy még rosszabb legyen a kapcsolatunk. De rajtad azt veszem észre, hogy kisebb gondod is nagyobb ennél, én pedig egyszerűen képtelen vagyok bármit is tenni, vagy éppen kiállni magamért. Tudom, hogy szánalmas, amit csinálok, szánalmas hogy nem ismerlek annyira, hogy tudjam, hogyan szerezzelek vissza.
Nem tudom, mi tévő legyek.