Baba!

Éppen az új Hooligans album beharangozóját hallgatom... Tudod, mennyire szeretem már most is, pedig még a kezemben sem tarthatom. Annyi mindenen gondolkoztam mostanában. Nem tudom neked elmondani egyszerűen, mert valahogy sosem tudom kifejezni magam szóban. De azt hiszem ezt már mondtam is... Most sem tudom, mit szeretek ebből az egészből kihozni, de szükségem van arra, hogy tudj róla, és lehet, hogy most még nem is ismered ezt a blogot, mindenesetre, valamikor mindenképpen szeretném neked megmutatni. Nem tudom, mikor. Azon morfondíroztam, hogy talán a 100. bejegyzés után majd csak úgy... Odavágom eléd. Mint a We Heart It-es oldalamat.

We Heart It-ről... Tudom, hogy megbántottalak vele az elején, de... Nevetni fogsz most, de azért nem mertem neked megmutatni az elején, mert addig akartam húzni az időt, amig meg nem változtatom a profilképemet, mert azon, ami volt, biztos, hogy nagyot nevettél volna. Ezért találtam ki, hogy azért nem mutatom meg, mert túl személyes. Ami egyébként igaz is. Te vagy az egyetlen ember, aki láthatta ezt, mert úgy érzem, hogy azok a képek többet mondanak minden szónál. Minden egyes hangulatváltozásom megtalálható benne - hogy mit gondolok, érzek éppen abban a pillanatban. Aki We Heart It-ozik még, és ugyan olyan függő lett, mint én, értheti, miről beszélek.
Te pedig nem nézted meg, mert megsértettelek. Nem is vagy már rá kíváncsi. Valamilyen szinten megértelek, mert én voltam a hülye, inkább mutattam volna meg, csak ne lett volna belőle ez. Inkább nevess ki, mint hogy kellemetlenséget okozzak neked. De akkor kellett volna erre gondolni. Most viszont én is úgy vagyok vele, hogy akkor ezek szerint nem is érdekel, hogy mi van velem? Nem is vagy kíváncsi arra, hogy mik azok, amikre gondolok mostanság? Mindkettőnk kedvét elvettem ettől az egésztől.

Visszatérve a blogra... Azon is gondolkoztam már, hogy befejezem, mert most ha megmutatnám neked, azzal is mit érnék el? Valószínűleg sosem olvasnád el, mert nem szeretsz olvasni, vagy ezzel is csinálnék valami olyat, ami elveszi a kedvedet. De a 100-at már leredukáltam 50-re. De majd úgyis kiderül valamikor.

Nem akartam beszélni neked a tegnap előtt estéről, mert nagyon örültem neki, hogy elmentünk a barátainkhoz, nagyon jól éreztem magam, hihetetlenül kedves és aranyos emberekkel ismerkedhettem meg, akik ismeretlenül is segíteni szerettek volna. Lehet, hogy az este nem úgy sült el végül, mint ahogy azt mi vártuk, de ettől függetlenül azt hiszem, úgy volt tökéletes, ahogy volt. Kellett az a veszekedés, kellett az, hogy kimondjam félrészegen azt, hogy mi a bajom, te pedig remélem, megértettél.

Annyira nem szeretnék veled veszekedni. Tudom, hogy nincs tökéletes kapcsolat, de egyszerűen úgy vagyok vele, hogy olykor inkább nem is akarok veled beszélni, vagy találkozni ha tudom magamról, hogy rossz kedvem van, mert nem akarom elvenni a kedvedet. Egyszerűen annyira... Gyenge cölöpökön áll most ez az egész, és olykor úgy érzem nem szólalhatok meg, mert akkor csak baj lesz belőle, csak azt érem el vele, hogy ellöklek magamtól, sosem fogsz majd szeretni... Nem tudok mit tenni, egyszerűen megrengett a bizalmam még régen, és az óta csak a vesztünkbe rohanunk. Tenni akarok valamit. Tenni hogy megoldjuk, hogy jó legyen.

Őszintén nem tudom, hogy mi a probléma. Mindig azt mondod, hogy nincs is probléma, már csak mi akarjuk beleképzelni, de... Ha minden rendben lenne, akkor nem az lenne, ami most van. Nem úgy állnánk a dolgokhoz és különösen egymáshoz, ahogy. Máskor meg sem fordult a fejemben az, hogy ne menjek fel hozzád, ha van rá lehetőségem... Most viszont egyszerűen azt érzem, hogy nem megy, meg kell változtatnunk a dolgokat, méghozzá elég radikálisan annak az érdekében, hogy megoldódjanak a dolgok. De te nem szeretnéd. Neked megfelel, ahogy most vagyunk. Nem tudom, mi tévő legyek.

Eleinte úgy akartam, hogy ezen a blogon csak és kizárólag boldog posztok lesznek, mert ez egy olyan hely ahol majd áradozok... De bármennyire is szeretjük egymást, sosem lesz az, hogy teljesen tökéletesen boldogok vagyunk minden nap minden percében. Ezért is bátorkodtam most leírni ezt.

Egy tökéletes este Margójára. Még akkor is, ha nem ezt gondolod. 

Pocok!

El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked az utóbbi pár napért. Rengeteg kételyem volt, hiszen semmi sem ment úgy, ahogy kellett volna neki. Most viszont, hogy végre tudtunk tényleg normálisan is időt tölteni egymással... Azt hiszem, tényleg csak ennyire volt szükség ahhoz, hogy ismételten olyan közel legyünk egymáshoz, mint régen. 

Szerdán sikerült mindkettőnk alkalmassági vizsgája. Ugyebár egy helyre, egy szakra készülünk, együtt a koliban. Kicsit aggódom, ami azt illeti, mert akárhány embernek megemlítem ezt, mindenki azt mondja, rá fogunk unni a másikra, ha minden percünket együtt töltjük. Én viszont úgy gondolom, hogy attól még, hogy sok időt töltünk együtt még nem feltétlenül kell egy kapcsolatnak laposnak lennie. Ezt bizonyitja az, hogy az elmúlt pár napban szinte mindig együtt voltunk, mégis sokkal erősebbnek érzem magunkat, mint eddig bármikor.

A sikeres vizsga után elmentünk megünnepelni, mondhatni ezt az egészet Miskolcra. Beültünk arra a filmre, amit már annyira vártál. Vicces, amúgy, mert minden ilyen film az én tetszésemet sokkalda jobban elnyeri, mint a tiédet - így volt ez az új Star Wars filmmel is. Bár csalódtál abban is, gyanítom, ha kijön a folytatás, arra is biztosan elmegyünk még premierkor. Ha nem másért, miattam, mert nagyon megszerettetted velem ezt a filmsorozatot.

Őszintén szólva nem tudom miért osztom meg ezeket az eseményeket, hiszen biztos vagyok benne, hogy egy Warcraftra életed végéig emlékezni fogsz. Én viszont úgy gondolom, hogy a csincsilla, a pókok, a gyíkok az állatkereskedésben, meg az az aranyos kislány aki megszólított... Érdemes lejegyezni mindezt, hogy egy kicsit se halványuljon el annak a napnak az emléke. És az utazásé sem. Imádok vonatozni, és ahogy észrevettem, sikerült ezt a mániámat rád is rádtukmálni, bár nem úgy látszik, hogy bánod.

Köszönöm neked, hogy mindig ugrassz, ha szükségem van rád. Most is csak meg kellett említenem, hogy rosszul megy a számitógépem, jöttél és segítettél. Nem tudom elégszer megköszönni neked, nem tudom meghálálni annak az erőnek, aki összehozott minket. Hatalmas szükségem volt rád, és mindig is szükségem lesz. Egyre inkább azt érzem, hogy melletted akarok lenni minden percben. Egyszer azt akarom, hogy csak az enyém legyél, máskor pedig úgy érzem, borzalmas ember vagyok, mert annyi időt elveszek az életedből, amit más dolgokkal is tölthetnél. Annyira... Bűntudatom van ilyenkor, tudod? Más az értékrendünk, pont ezért nem tudom, mennyire csinálom rosszul a dolgokat. Szeretnék mindenképpen jót tenni neked, mindenképpen a legjobb, a legszebb oldalamat adni neked, mert te tényleg azt érdemled. A legjobbat.

Valamelyik este írtam neked, amikor nem tudtam aludni, te pedig jól le is teremtettél másnap, hogy hogy juthat ilyesmi az eszembe. Egyszerűen csak nem tudom felfogni még most sem, hogy együtt vagyunk, hogy rám vesztegeteg az idődet. Sokkal csodálatosabb ember vagy, mint azt bárki el tudná képzelni, annyira intelligens, annyira szép és... Mégis pont velem vagy, velem tervezgeted a jövődet. Egyszerűen csak nem tudok vele mit kezdeni... Nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy még jobb legyek.

Depressziózgatásból viszont elég is ennyi, hiszen nem ezért jöttem. Egyszerűen csak köszönöm, hogy itt vagy nekem mindig. Nagyon sokat jelent nekem. 

A varázslat ott van, ahol rátalálsz.

Szerelmem!

Ismételten egy kellemes két együtt töltött napot tudhatunk magunk mögött. Személy szerint nagyon meglepődtem, amikor azt mondtad, itt alszol majd, de hihetetlenül megörültem neki. Köztudott, hogy borzalmasan alszom mostanában, így úgy gondoltam, veled majd talán végre sikerül rendesen kipihennem magam. Szerencsére így is lett.

Ez alatt a másfél nap alatt nem igazán történt semmi lényeges. Csak úgy elvoltunk, filmeket néztünk, szinte el sem mozdultunk egymás mellől. Ugyanakkor talán pont ez, ami miatt szeretem ezeket a napokat - hogy végre nem kell semmit csinálnunk, csak úgy elvagyunk. Együtt.
Tegnap délután anya megkért, hogy vágjam le a füvet, de mivel elég pici vagyok, te egyértelműen odajöttél és levágtad helyettem. Tudom, hogy utálod a fűnyírást, megannyiszor mondtad már nekem, mégis mikor láttad, hogy alig bírom eltolni, rögtön odajöttél és megcsináltad helyettem. Tudom, hogy nekem ez nem jelent semmit, de én az ilyen percek miatt szeretem igazán azt, hogy itt vagyunk egymásnak. Nem azt amikor a szobában vagyunk és filmet nézünk - persze azt is imádom, hiszen a lényege hogy veled vagyok, a te karjaid között.

Szeretek veled dolgozni. Legyen az csak egy virsli megfőzése vagy éppen palacsintasütés, fűnyírás... Tudod, azok a dolgok, amiket a párok szoktak csinálni, miután már összeköltöznek. Nem titkolom, hatalmas vágyam az, hogy végre együtt éljünk. Szerencsére a főiskolán így is lesz. Remélhetőleg. Tisztában vagyok azzal, hogy nem ismerlek igazán. Lehet, hogy rengeteg időt töltünk együtt, de a töredékét nem tudom rólad, mint szeretném. Az ilyen kis apróságok, az együtt elvégzett feladatok viszont még inkább bebizonyítják azt, hogy mennyire is az az ember vagy, akit a páromnak szeretnék tudni. Az a személy vagy, akit a világon mindennél jobban szeretek.

Tegnap este már egyedül hajtottam álomra a fejemet. Mondanom sem kell, hogy egyszerűen nem tudtam elaludni. Egészen hajnalig gondolkoztam rajtunk. Vagyis, nem tudom konkrétan min agyaltam, de az biztos, hogy megint olyan... sírós hangulatom volt. Nem volt okom szomorkodni, hiszen itt voltál nekem, hamarosan találkozunk megint, mégis valahogy... Egyedül éreztem magam. Tudom, hogy borzalmasan gyerekes ez, hiszen nem lehetsz velem minden egyes pillanatban, de esténként egyszerűen csak... magányosnak érzem magam.

Te tudod a legjobban, hogy sosem értékeltem igazán a társaságot, nem is igényeltem, ami azt illeti. Szerettem egyedül lenni. Nagyon is. Irkálni, vagy csak úgy elgondolkozni az élet nagy dolgain, álmodozni, hogy majd egyszer egy csillámpónin fogom meghódítani a világot egy szivárvány színű úton keresztül. Mások mindig nevetnek, ha ehhez hasonlót mondok, azt hiszik, hogy viccelek... Velük ellentétben te sosem teszed, csak elmosolyodsz és tiszteletben tartod, hogy én TÉNYLEG így gondolkozom. Tudod, hogy mennyire nem nekem való ez az egész élet. Tudod, hogy legszívesebben egy cica lennék, aki egész nap alszik az öledben és arra vár, hogy simogasd a bundáját.

Legalább is remélem, hogy tudod. Ahogy azt is, hogy sokkal inkább lennék állatok közelében, mint emberekében. Ők kevesebb gondot okoznak. A lehető legtisztább teremtmények. Rajtad kívül. Tőled kedvesebb és tisztább emberrel még nem találkoztam. Ez persze relatív, de számomra mindig is te leszel az az ember, aki a legkülönlegesebb.