Szerelmem!

Ismételten egy kellemes két együtt töltött napot tudhatunk magunk mögött. Személy szerint nagyon meglepődtem, amikor azt mondtad, itt alszol majd, de hihetetlenül megörültem neki. Köztudott, hogy borzalmasan alszom mostanában, így úgy gondoltam, veled majd talán végre sikerül rendesen kipihennem magam. Szerencsére így is lett.

Ez alatt a másfél nap alatt nem igazán történt semmi lényeges. Csak úgy elvoltunk, filmeket néztünk, szinte el sem mozdultunk egymás mellől. Ugyanakkor talán pont ez, ami miatt szeretem ezeket a napokat - hogy végre nem kell semmit csinálnunk, csak úgy elvagyunk. Együtt.
Tegnap délután anya megkért, hogy vágjam le a füvet, de mivel elég pici vagyok, te egyértelműen odajöttél és levágtad helyettem. Tudom, hogy utálod a fűnyírást, megannyiszor mondtad már nekem, mégis mikor láttad, hogy alig bírom eltolni, rögtön odajöttél és megcsináltad helyettem. Tudom, hogy nekem ez nem jelent semmit, de én az ilyen percek miatt szeretem igazán azt, hogy itt vagyunk egymásnak. Nem azt amikor a szobában vagyunk és filmet nézünk - persze azt is imádom, hiszen a lényege hogy veled vagyok, a te karjaid között.

Szeretek veled dolgozni. Legyen az csak egy virsli megfőzése vagy éppen palacsintasütés, fűnyírás... Tudod, azok a dolgok, amiket a párok szoktak csinálni, miután már összeköltöznek. Nem titkolom, hatalmas vágyam az, hogy végre együtt éljünk. Szerencsére a főiskolán így is lesz. Remélhetőleg. Tisztában vagyok azzal, hogy nem ismerlek igazán. Lehet, hogy rengeteg időt töltünk együtt, de a töredékét nem tudom rólad, mint szeretném. Az ilyen kis apróságok, az együtt elvégzett feladatok viszont még inkább bebizonyítják azt, hogy mennyire is az az ember vagy, akit a páromnak szeretnék tudni. Az a személy vagy, akit a világon mindennél jobban szeretek.

Tegnap este már egyedül hajtottam álomra a fejemet. Mondanom sem kell, hogy egyszerűen nem tudtam elaludni. Egészen hajnalig gondolkoztam rajtunk. Vagyis, nem tudom konkrétan min agyaltam, de az biztos, hogy megint olyan... sírós hangulatom volt. Nem volt okom szomorkodni, hiszen itt voltál nekem, hamarosan találkozunk megint, mégis valahogy... Egyedül éreztem magam. Tudom, hogy borzalmasan gyerekes ez, hiszen nem lehetsz velem minden egyes pillanatban, de esténként egyszerűen csak... magányosnak érzem magam.

Te tudod a legjobban, hogy sosem értékeltem igazán a társaságot, nem is igényeltem, ami azt illeti. Szerettem egyedül lenni. Nagyon is. Irkálni, vagy csak úgy elgondolkozni az élet nagy dolgain, álmodozni, hogy majd egyszer egy csillámpónin fogom meghódítani a világot egy szivárvány színű úton keresztül. Mások mindig nevetnek, ha ehhez hasonlót mondok, azt hiszik, hogy viccelek... Velük ellentétben te sosem teszed, csak elmosolyodsz és tiszteletben tartod, hogy én TÉNYLEG így gondolkozom. Tudod, hogy mennyire nem nekem való ez az egész élet. Tudod, hogy legszívesebben egy cica lennék, aki egész nap alszik az öledben és arra vár, hogy simogasd a bundáját.

Legalább is remélem, hogy tudod. Ahogy azt is, hogy sokkal inkább lennék állatok közelében, mint emberekében. Ők kevesebb gondot okoznak. A lehető legtisztább teremtmények. Rajtad kívül. Tőled kedvesebb és tisztább emberrel még nem találkoztam. Ez persze relatív, de számomra mindig is te leszel az az ember, aki a legkülönlegesebb.