KÖLTÖZÉS

STEY.BY.STEY.GP

Muci!

Belefutottam a minap egy történetbe. Az volt a lényege, hogy a lelki társadnak nem kell veled leélnie az életét, elég, ha csak megtanit téged dolgokra. Úgy érzem, hogy ha most valami miatt soha többé nem látnánk egymást, már eleget tettél ennek a feladatnak. Én nem tudom, hogy téged felkaroltalak-e vagy sem, te viszont annyi mindent tanítottál és mutattál meg nekem, hogy egy életre hálás vagyok ezért. Ezzel persze nem azt szeretném mondani, hogy azt szeretném, ha külön mennénk, egyszerűen csak megtetted értem azt, amire képes voltál és ezért nagyon hálás vagyok neked.

A másik dolog, amire rájöttem mostanság, az utóbbi pár napban, hogy borzasztóan önző voltam, ugyanakkor arra is, hogy hogyan ne csináljam tovább azt, amit eddig. Lehetnék továbbra is önző és mondhatnám azt, hogy amiért nem úgy van mindig minden, ahogy én képzelem, ezért szakítsunk, de már elértem azt a szintet, hogy nem feltétlenül szeretném hogy minden ugyan úgy legyen, ahogy azt én szeretném.

Nagyon sok felől találkoztam mostanság - igazából az utóbbi egy-másfél hónapban -, hogy ha nem szeretsz valakit feltétel nélkül, akkor nem is szereted igazán. Igen, ahhoz hogy leessen, másfél hónap kellett. De legalább most már valóban azt érzem, hogy szeretlek. Igazán. És nem csak olyan felszínesen, mint eddig.

Tudod, sokat bőgtem ok nélkül, most viszont... Tudod, az a megkönnyebbült könnyezés, amikor boldog vagy, hogy végre úgy adhatod át a lelkedet a másiknak, ahogy szeretnéd, és nem csak azt a valakit, aki te is lehetnél, de nem az vagy. Nem fogok hazudni, továbbra is tartom azt, hogy ha te továbbra is azt teszed, ami nagyon nem TE vagy, akkor nem fog változni a jelenlegi helyzet.

Mindent megteszek érted. Eddig nem tettem, de ezentúl még inkább a tiéd lesz a szívem. Annyira klisés ez, és annyira nem szeretem az ilyeneket, de nem tudom most nem elmondani neked ezt. Annyira boldog vagyok, hogy végre rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen velem boldognak lenned... Tudod, volt a Mielőtt megismertelek. Egészen mostanáig nem értettem, hogy Lou hogy tud boldogan élni, hogy hagyhatta ott csak úgy Will. Most viszont úgy gondolom, hogy Will mindent megadott Lounak. megtanította a legfontosabb dologra az életben, és igenis lehet folytatni az életét még igy is. Ne értsd ezt most félre, kérlek. Egyszerűen csak úgy gondolom, a mi kapcsolatunkra levetítve, hogy nem kell feltétlen velem töltened az idődet. Ha tudom, hogy szeretsz, az már nekem bőven elég. Azt viszont tudni szeretném.

Nem tudom, hogy mi lesz. Talán minden marad úgy, ahogy most van. De tudod mit? Már az sem fontos, mert tudom, hogy szeretlek, tudom, hogy bármit teszel is ellenem, ugyan úgy te leszel nekem a legfontosabb. Azt hiszem, sikerült végre visszatérnem ahhoz a Limonadeehoz, akit szerettél. Nem szeretném, hogy negatív dolgok legyenek az életemben. Az önzőség pedig életem egyik legrosszabb döntése volt. Nem volt ugyan választási lehetőségem, mert el sem gondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha nem lennék az. Egyszerűen csak jött, én pedig hagytam, hogy eluralkodjon rajtam ez az egész.

Továbbra sem fogok mindenért felelősséget vállalni, mert attól még, hogy sikerült bizonyos dolgokra rájönnöm, még nem vagyok hülye, és tudom, hogy ketten kellettünk ahhoz, hogy ott tartsunk, ahol tartottunk. Nem fogom neked megmondani, hogy mit tegyél, mert nekem sem tette meg senki. Vannak dolgok, amikre ha magadtól nem jössz rá, akkor igazából olyan mindegy is, hogy mi lesz. Remélem, hogy te is megértesz majd egyszer engem. 

Nem tudom, mennyi ideje ülök már itt, és gondolkozom azon, hogy egyáltalán elküldjem-e ezt a bejegyzést. Neked szánom. Nem fair, hogy te nem látod ezeket. De félek, hogy mit fogsz gondolni rólam. Te vagy a mindenem, veled vagyok a legőszintébb, ezeket viszont még előtted sem merem elvállalni. Félek, hogy megutálsz. Picit még úgy érzem, nem vagyok biztos benned. Sőt, igazából eléggé. Nagyon... megtörtem, tudod, mikor kiderült pár dolog és az óta azon igyekszem, hogy elérhessem megint azt, hogy ugyan úgy megbízom benned, mint tavaly ilyenkor. Haladok az úton, de nem tudom. Bátor akarok lenni. Végre, egyszer, és elküldeni neked ezt az egészet. 

Kedvesem!

Leérettségiztünk. Nem volt könnyű menet, bár azt hiszem, igy visszagondolva már mindketten úgy vagyunk vele, hogy borzasztó, mennyire túlstresszeltük magunkat ezen az egészen. Nem mondanám, hogy túlontúl sokat tanultunk rá, de büszke vagyok magunkra. Különösen rád, hiszen Petőfiról is tudtál jó dolgokat mondani annak ellenére, hogy mennyire nem a te világod az irodalom.

A bankettünk érdekesre sikerült. Úgy elrontottam, ahogy lehet, amiért magamban még most is szidom magamat. Bár, mentségemre szóljon, talán ott már kicsit mintha mindenkinek mindegy lett volna minden. Lehet, hogy az előtte lévő események nélkül sem éreztük volna magunkat jól, de lehet, hogy igen. Kár ezen gondolkozni, azt hiszem ismételten csak mindketten hibásak voltunk, és ahelyett, hogy normálisan megbeszéltük volna, megint hatalmas feneket kerítettünk valami nagyon aprócska dolognak.

Nem győzök elégszer bocsánatot kérni tőled és mindenkitől, akivel rosszul bánok. Tényleg nem direkt. Csak kicsit... túl sok nekem mostanság, ami van, nem tudom kezelni. Nem tudom, mennyire érted meg, leginkább sehogy, mert mindig kérdőn nézel rám, amikor csak sírok és meg sem tudom neked magyarázni, miért. De hatalmas köszönet, hogy ettől eltekintve, amikor csak tudsz, vagy gondolod, teszel értem. Nagyon sokat jelent nekem. Lehet mások ezeket az apró dolgokat nem veszik észre, de nekem akkor is sokat jelent.

Egészen tegnapig nem jutottam el ahhoz a ponthoz, hogy reménykedjek bennünk. Tegnap viszont, amikor csak kint voltunk a pincében és tettük a dolgunkat... Nem tudom megmagyarázni. Egyszerűen csak olyan bensőséges helyzet volt, és az ilyenek miatt van az, hogy alig várom, hogy végre szeptember legyen és a kollégiumban élhessünk.

Nagyon félek tőle. A főiskolától is. Egyáltalán nem vagyok társasági ember, nem vagyok olyan, mint a... tipikus egyetemisták. Pont ezért nem is szerettem volna főiskolára menni. Vagy egyetem. Nevezd ahogy akarod, mert én már nem tudom, átnevezik-e vagy sem. Benned bízom, hogy te ott leszel nekem, ugyanakkor félek is, mert nem szeretném, ha miattam hátrányból indulnál. Tudom, hogy ilyen téren sokkal másabbak vagyunk, te hihetetlenül igényled a társaságot, én pedig annak örülnék a legjobban, hogy ha egész na bekuckózhatnék egy könyvvel egy sarokban. Az a helyzet, hogy nem szeretnék megváltozni. Továbbra is azt szeretném, ha olyan maradnék amilyen, mert nem vágyom arra, hogy sok barátom legyen, mint ahogy te is tudod ezt. De arra viszont nagyon is, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok.

Mindenesetre, egy picit már várom. És lehet neked nem esik le, de mindenképp szeretnélek egy albérletre buzdítani téged, bár eddig kevés sikerrel, de hátha minél hamarabb elérem, hogy egyet érts velem. Lehet nem fogsz, én viszont rengeteg lehetőséget látok benne. Hátha majd meg tudlak győzni egyszer téged is. Ha nem más, 4 év után muszáj lesz.

Se füle, se farka ennek a kis szösszenetnek, de remélem érted, milyen állapotban vagyok most. Olyan várom is, de közben baromira félek, mi lesz ott. Remélhetőleg minden jól sikerül.

Életke!

Jó rég nem szóltam már hozzád, meg kell hagyni. De te is tudod, hogy most erre a kis szünetre szükség volt, nem igazán sikerült feltétel nélkül megértenünk egymást, azt hiszem. A másik hibáztatása valahogy mindig is jól ment nekünk, de az, hogy elismerjük, mi is tévedtünk valamiben... Elég makacsok vagyunk, nem igaz?

Lényeg, ami lényeg, hogy remélem, most már minden rendben lesz. Őszintén szólva, nagyon megviselt ez az utóbbi idő. Kicsit úgy... Elvesztem. Elvesztettem a lelkesedésemet, és nem is velünk kapcsolatban. Jobban mondva, nem csak azt. Inkább csak úgy... Minden kezd kicsit kicsúszni a kezemből aminek nem feltétlenül örülök.

De ne is foglalkozzunk most ezzel, talán majd máskor. Ma egy sokkal pozitívabb dologgal készültem neked. Ami azt illeti, körülbelül egy éve - talán még annyi se? - kaptam rá úgy igazán a rúzsozásra. Nincs igazából még most sem túl sok minden a repertoáromba, viszont azok számomra igazán fontosak, sokat jelentenek, szinte nincs is olyan nap, hogy ha kimozdulok itthonról, ne tennék magamra valamit.

Mint azt te is tudod, két vörös rúzsom és egy piros szájfényem van. A két vörös egymástól teljesen eltér, bár tudom, ne pont neked kezdjek el a színekről beszélni. Lényeg, ami lényeg, hogy egészen eddig meg sem fordult a fejemben az, hogy más színű ajakkencét vásároljak, mert úgy voltam vele, hogy minek? Te ezt szereted, szerinted ez áll jól nekem. Azt kell mondjam, egészen eddig el sem gondolkoztam azon, hogy ez a két rúzs mennyire sokat jelent nekem. Lehet, te nem vetted észre, de mikor az ajkamon piros rúzs van, úgy érzem, hogy képes vagyok megváltani a Világot!

Butaság, tudom, de amikor ezt viselem, tudom, hogy mindenki rám néz, mert senki sincs hozzászokva az ilyen erős, figyelemfelkeltő színre - főleg nem vidéken. Tudod, hogy mennyire kerülöm a tömeget, mennyire nem szeretem, hogy ha megnéznek, ha valaki sokáig csak áll és néz rám. De valahogy, mikor ezt a nőies szint viselem valahogy nem érdekel. Nézzenek csak, elvégre olyan díva vagyok. Ez persze távolról sincs teljesen igy, hiszen tudod, hogy sosem gondolnék magamról ilyesmit, messze áll tőlem nem hogy az egoizmus, de még az önbizalom is. De tőled, és Marilyn Monroe-tól tanulva valahogy mégis sikerült egy kicsit csiszolni ezen.